"Együnk és vigadjunk, hisz a fiam halott volt és életre kelt."

   A Szent Lukács által följegyzett példabeszédet ezen a címen szoktuk emlegetni: A tékozló fiú története. Ha azonban figyelmesen átelmélkedjük a jézusi példabeszédet nyugodtan megváltoztathatjuk a címét. Például így: Az irgalmas Atya története. Abban ugyanis, hogy egy lázadó fiú elhagyja az atyai házat, nincs semmi rendkívüli. Ezzel szemben meglepő az Atya magatartása, mivel eltér az általános, megszokott emberi gyakorlattól.
   Nem kell különösebb képzelőerő annak kitalálására, hogy egy megsértett apa miként válaszolhat gyermeke lázadására. Könnyen elképzelhető, hogy a tékozló útjáról hazatérő fiút haragos arccal, szemrehányó tekintettel, szidalmazó szavakkal fogadja: Könnyelműen elpazaroltad a pénzt, amit verejtékes munkával kerestem. Szégyent hoztál családunkra, eljátszottad becsületét. Ujjal mutogatnak ránk az emberek, nevelésünk csődjét emlegetik. Nem könnyű mindezt megbocsájtani és napirendre térni fölötte. Megérdemelnéd, hogy kizárjunk családi közösségünkből. No, de nem bánom. Húzd meg magad a vendégszobában, aztán majd meglátjuk mit tegyünk... A fiú fogadtatása így is elképzelhető. Ám Jézus nem ezt a megoldást választja. Már csak azért sem, mert a példabeszédben szereplő atya az Istent, az Ő emberek iránti magatartását akarja szemléltetni. Miként oly sok esetben, most is megmutatkozik máslétűsége és ennek megfelelő cselekvésmódja. A meglepetések ajándékmódjával lép hozzánk, nem vizsgálja érdemességünket vagy érdemtelenségünket. Mindig lehetőséget kínál, hogy megbocsátó szeretetébe kapaszkodva kiemelkedjünk a bűnből és új életet kezdjünk. S történik mindez azért, mert Istenünket teremtményei irányába nem az igazság elve, hanem az irgalmasság "irányítja". Szeretetét nem lehet eltékozolni, különösen kedveli a feléje nyúló üres kezet, amelyben elhelyezheti megbocsátó kegyelmét.