A születés és a halál közötti időt arra kellene felhasználnunk, hogy olyan élet megvalósításán dolgozzunk, ami előkészíti az embert az örök folytatásra. A gyermekek iránti szeretet egyik forrása éppen abban határozható meg, hogy ők a jövendő várományosai. Milyen tragédia, ha egy gyermek a fejlődési rendellenesség következtében nem képes a növekedésre. Akár testben, akár szellemi életében csecsemő marad. Semmi reménye, hogy valóban felnőtté váljék. Mi hívő emberek azt valljuk, hogy Isten azért adta nekünk az életet, hogy felnőtté váljunk krisztusi nagykorúságra törekdjünk, tehát a remény zászlójával meneteljünk a jövendő felé. Az ember nem a múltból és nem a jelenből, hanem a jövendőből merítheti előre haladásának igazi lendületét. Az igazi halált nem az jelenti, hogy megszűnnek az életunkcióink. Aki megszűnt hinni, aki nem tud remélni, akiből kihalt a szeretet, aki ennek következtében képtelen növekedni, az már élve is halottnak nevezhető.
Egy középkori népi játékban Doktor Faustus megidézi a sátánt. Ő meg is jelenik a színpadon és szóba elegyedik Faustusszal. A doktor megkérdezi az ördögtől: sohase érzel vágyat az örök boldogság után? A meglepő válasz így hangzott: "Ha lenne olyan létra, amely a pokolból a mennybe érne és minden foka éles késből lenne, akkor is elindulnék fölfelé, hogy darabokra vágott lábbal is, de eljussak Istenhez..." A középkori szerző ezzel a történettel szemlélteti minden teremtmény örök vágyát a Teremtő felé.
Mily vigasztaló az Evangélium. Nagyböjt kezdetén egy lelki létrát állít elénk, ami nem más, mint Krisztus keresztje. Ennek fokai nem éles késből készültek, hanem az isteni irgalom aranyából. Ezen kell elindulnunk, de úgy, hogy a bánat mozdulatával eldobjuk bűneink terhét. Önmegtagadásunk, jócselekedeteink erősítik lelki izomzatunkat és segítenek abban, hogy felnőjjünk a lelki nagykorúság magasságába.