Francia tudós utazott a sivatagban. Néhány arab bennszülött kísérte és vezette az ismeretlen utakon. Ezek az arabok vallásos mohamedánok voltak. Különösen az egyik tűnt ki vallásosságával. Minden este, amikor lenyugodott a nap, elővette szőnyegét, letérdelt és elvégezte imádságát. Mikor ezt a tudós látta, gúnyosan megjegyezte:
– Mit csinálsz?
– Imádkozom – válaszolta a bennszülött.
– De hát kihez imádkozol?
– Allahhoz, az én Istenemhez.
A tudós mosolygott és tovább érdeklődött:
– Láttad te már valaha az Istent?
– Nem!
– Megfogtad már valaha kezeddel az Istent?
– Nem!
– Akkor te bolond vagy, mert olyan valakit tisztelsz, akit sohasem láttál és érintettél.
Az arab nem vitatkozott. Lefeküdtek. Reggel a tudós ébredt elsőnek és kilépett a sátorból. Körüljárta a sátrat és így szólt az ébredező arabhoz:
– Az éjjel tevék jártak sátorunk körül.
Ekkor felcsillant az arab szeme és ezt kérdezte a tudóstól:
– Látta ön a tevéket?
– Nem!
– Megfogta, megtapogatta kezével a tevéket?
– Nem!
– Hát akkor igazán érdekes tudós ön, aki olyan tevékről beszél, amelyet se nem látott, se meg nem érintett.
– Igenám, – ellenkezett a tudós –, de itt a homokban te is megláthatod a tevék lábnyomát.
Ebben a pillanatban megjelent az ég alján a felkelő nap, ragyogó színekben tündökölve. Az arab feléje mutatott kezével és csak ennyit mondott:
– Nézze és lássa ott az Isten nyomát, és ebből megtudhatja, hogy valóban létezik...