Élt Indiában egy jószívű fejedelem. Gyakran megtörtént, hogy utazásai közben koldusokkal találkozott. Mindig részvéttel nézett rájuk és nem sajnálta tőlük az alamizsnát. A legjobban azonban a vakokat sajnálta. Azokat a szerencsétlen embereket, akik sohasem láthatják meg édesanyjukat, nem gyönyörködhetnek Isten szép világában. Ezek az igazi szegények, mert örök éjszaka borul rájuk és nem láthatják a virágokat, a tarka tollú madarakat, az égen tündöklő szivárvány színeit.
Így gondolkozott a jószívű fejedelem a vakokról, és hogy valamit tegyen értük, elhatározta: országa minden vak emberét meghívja palotájába ünnepi lakomára. El is küldte embereit, akik palotájába vezették a szerencsétlen vakokat. Itt ünnepi ruha és fényes lakoma fogadta őket. A palota személyzetének bőven akadt dolga, hogy kiszolgálja a különös vendégsereget. Mindegyik vakot a helyére kellett vezetni és segíteni az étkezésben is.
Az ebéd befejezése után a fejedelem maga köré gyűjtötte a vakokat és felszólította őket, hogy adják elő kívánságaikat. Az egyik ruhát, a másik cipőt, a harmadik pénzt kért és így tovább. Már csak egy öreg vak ember állt a fejedelem előtt, aki azonban nem kért és nem kívánt semmit. A fejedelem meg is kérdezte:
– Hát neked nincs semmire szükséged?
– Ó, uram, – mondta az öregember –, mit kérhetnék én tőled! Öreg ember vagyok már, és minden percben eljöhet értem a halál. Már nem várok semmit a földi élettől. Ha azonban jóságos szíved mindenképpen meg akar ajándékozni valamivel, hallgasd meg, és ha tudsz, válaszolj egy kérdésemre.
– Szívesen megteszem, amennyiben lehetséges.
– Tudod uram, – mondta az öreg vak –, én már megjártam az életet és sok mindent láttam. Különféle emberekkel találkoztam, és hallottam egyről-másról. Egy dologban azonban nem látok világosan, egy kérdésemre sehol sem találtam választ. Ez a kérdés pedig így hangzik: milyen az Isten? Sokat hallottam már őt emlegetni. Én is tiszteltem és imádtam egész életemben. Mielőtt azonban eltávoznék ebből az árnyékvilágból, szeretnék egy kicsit tudni róla. A te udvarodban sok bölcs ember tartózkodik, és ők bizonyára felvilágosítást tudnak adni erre a kérdésre is.
Így beszélt az öreg vak, és a király meghatottan hallgatta kérdését. Mikor befejezte szavait, a mellette álló tudósokra nézett, akik valamennyien fejüket csóválták a különös kérdésre. Hiszen ők is jól tudták fejedelmükkel együtt, hogy erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Ezért így szólt a vak emberhez:
– Teljesítem kérésedet, de egy feltétellel. Mondd meg te vagy társaid, hogy milyen és hogyan néz ki egy elefánt?
No, ennél mi sem könnyebb, gondolták a vakok. Ekkor a fejedelem parancsára elővezettek egy elefántot és a vakok tapogatni kezdték. Mindegyik ott, ahol érte. Az egyik a lábát, a másik az ormányát, a harmadik az agyarát és így tovább. Mikor ezzel végeztek, a fejedelem megkérdezte a vakokat:
– Most pedig mondjátok meg, mit tapasztaltatok, milyen az elefánt?
Aki az elefánt ormányát tapogatta meg, azt állította: olyan az elefánt mint egy puha cső. Aki az elefánt agyarát tapogatta meg, váltig állította: olyan az elefánt, mint egy hegyes tőr. Aki az elefánt lábát tapintotta meg, azt állította: olyan az elefánt, mint egy vastag oszlop. Aki a fülét tapintotta meg, az állította: olyan az elefánt, mint egy vastag pokróc ...
Így vélekedtek a vakok az elefántról, és mindegyikük ragaszkodott állításához. Ebből aztán parázs vita keletkezett, amely csaknem verekedéssé fajult. Végre is a fejedelem csendre intette őket, és így szólt az öreg koldushoz:
– Amint láthatod, még azt sem tudjátok megmondani, hogy milyen az elefánt. Nem, mert vakok vagytok, és nem láthatjátok az egész elefántot. Nos, így vagyunk valahogy Istennel is. Itt a földön vakok vagyunk vele szemben, mert testi szemeinkkel nem láthatjuk őt. Ezért nem tudok se én, se más válaszolni kérdésedre: hogy milyen az Isten? Igazi és helyes fogalmunk csak akkor lesz róla, ha a halál után megnyílnak szemeink és megláthatjuk őt színről színre.