Igen nagy horderejű tényező életünkben a halál valósága. Előbb-utóbb találkozunk vele, amikor szeretteink meghalnak, vagy súlyos betegek leszünk. Akkor is vizsgáztat bennünket ez a könyörtelen, hívatlan, nem kívánt jelenség, mikor a temetőkbe megyünk így november táján. Nagy kérdés tépi, foglalkoztatja az évszázezredek embereit: vajon mi történik a halálkor? Folytatódik-e életünk? Milyen lehetőségek várnak bennünket abban a másik, titokzatos létrendben? Egyáltalán létezik-e az és milyen? Mit tesznek  a már odajutottak? Kérdezzük meg a tudományt. Aztán a vallástörténelmet.
A tudomány beszél egy olyan létrendről, melyet kiszámított, és úgy nevez: téren és időn túli dimenzió. Szól az anyag és energia megmaradásának törvényéről. Semmi el nem vész, ami egyszer már megvan, csak átalakul. A halálkor testünk minden kis porcikája megmarad, és beépül a kozmoszba a maga törvénye szerint, akár elégetik, akár úgy porlad el. A test energiája a személyiség, az éltető lélek. Ez a legnagyobb és legértékesebb energiaegység. Ez sem vész el, megmarad, természetesen alakul, módosul. A vallástörténet sokat foglalkozik az ősnépekkel, melyek legtöbbet őriztek meg a legősibb emberi magatartásformákból. Megállapítja: nem volt még nép, amely ne tudott volna Istenről, túlvilágról. A görög Plutarkhosz és a római Ciceró ugyanezt állítják. Pénzt, tárgyakat temetnek melléjük, hogy odaát ne jöjjenek zavarba.
És a gyermekek? Tiszta kis ártatlan szívükkel megszégyenítik azokat, akik lelkileg megvénültek és bezárultak valamilyen kishorizontú világba. Egy hatéves haldokló kisfiú, Csaba kéri gondozóját: tanítsa meg neki az ábécét, hogy levelet írhasson Istennek és megkérje, ha meghal vigasztalja meg édesanyját, hogy ne sírjon. Ki viszi el a levelet? - kérdezte a gondozó. - Hát az a tört szárnyú madár, aki minden reggel vár az erkélyen, akinek meghagyom a kenyeremet, majd meggyógyítom. - felelte láztól égő szemekkel.
És a betegek? Nem veszik tudomásul az elmúlást. Ők egyre tisztultabb látással megtalálják azt, aki ott ragyog lelkük mélyén. Immár ötven éve tapasztalom, hogy senki nem hal meg Isten nélkül. Pedig igazán ezrével kerülnek elém nagybetegek: jelenleg is tíz kórházat kínál fel nekem az Úr. Jézus emlegetésére, a kis kereszt megmutatására, könnyekkel, meleg mosollyal, csókra igazított szájjal, kedves arckifejezésekkel válaszolnak. No meg aztán a sok elhagyott, akiket már senki nem látogat, nem akarják elengedni a kezemet, hogy még fogjam, jaj ne menjek, mert az olyan nagyon jó! A szeretetből, a jóságból sosem nem elég. A végtelen kell ezekből, bármilyen idős is valaki.