|
|
|
Dr. Kerényi Lajos: Meg kell térnünk!
|
A lelkem mélyéig megrendít az állattá süllyedés perspektívája.
Vigasztalásul nekünk, keresztényeknek ott vannak a gyönyörű
jövendőlések, ígéretek az Isten nagy napjáról, amikor a bűnösök
megszégyenülnek vagy megtérnek, mert Isten olyan jóságos és irgalmas,
hogy visszaemeli őket emberi méltóságukba.
Egyszerűnek tűnik az egyetlen megoldás, orvosság: meg kell térnünk!
Izajás és Ezékiel jövendőlései azt ígérik, hogy a sivatagokban patakok
erednek, benépesül a puszta, a sánta szökell, a néma énekel, a
templomból meg Isten dicsőségére élő víz folyója ered, a partain termő
fák ételt és gyógyszert adnak. A megtérés Istenhez vezet, de ezt a
lépést Isten nem teheti meg nélkülünk! Ez az első lépés, hogy az emberi
méltóságot újra visszaállítsuk. Isten segítségére van ehhez szükségünk
és mélységes alázatra, amely visszavezet bennünket az Úrhoz.
Megtérés és meghívás sokszor kapcsolódik össze. Figyeljük meg Izajás
próféta meghívását. Sokan voltak az ószövetségi templomban, hatalmas
füst töltötte be. Mindenki sejtette, főként a vének - úgy hívták
akkoriban a nép öregjeit -, tudták, hogy isteni jelenésről lehet szó.
Felhangzott a kérdés: "Kit küldjek?"
Néma csend. Ott volt köztük egy ifjú, Izajás. Bizonyára arra gondolt,
hogy ezek az imádkozó szentek egymást megelőzve akarnak majd válaszolni
a hívó szóra. Az Úr újra szólt: "Kit küldjek, hogy elvigye nevemet az emberek közé?" Senki nem válaszolt. Elbújtak, betakarták fejüket. A harmadszori felszólításra jelentkezett ez a fiatal fiú:
- Itt vagyok, engem küldj!
- Vidd el a nevemet az emberek közé! Nem ismernek már.
Ekkor Izajás lelkében feltámadt a kérdés, a kétség:
- Uram, mit is kell majd mondanom?
- A nevemet mondd meg!
- A nevedet? - A név az Ószövetségben mindig a lényeget jelentette. -
De Uram, miért kell rólad beszélnem? Ott vannak a természet szépségei,
a harmonikusan színezett gyönyörű virágok, ott a Nap, Hold, csillagok,
azok járása, törvényei. Hát ezt látják, ebből következtethetnek! Meg
aztán a papok, a rabbik mindenhol hirdetik a Te nevedet, a szövetséget,
Mózest. Mit kellene ehhez hozzátennem?
- A nevemet vidd el, Rólam beszélj, mert a gondolkodásuk romlott meg!
Lezuhantak az emberi méltóság magasáról, már nem ismernek, nem imádnak
engem, a Teremtőjüket. Mondd meg nekik újra, hogy én létezem, ÉN
VAGYOK, AKI VAN, nélkülem boldogtalanok, az értelmük beteg, az akaratuk
gyönge.
Izajás pedig ment, hirdette Isten nevét, Isten ítéletét és irgalmát...
Egy nagyon súlyos beteg, idős fogorvosnő megkért, hogy keressem fel, de
nem a kórházban, hanem az otthonában. Elmentem, de a fia nem akart
beengedni.
- Ne zaklassa az anyámat! - mordult rám az ajtóban állva.
Bizony, erre kerek perec megmondtam neki, milyen ember az, aki az
anyukájának ennyit nem tesz meg, hogy beenged engem hozzá. Erre nagy
dühösen kinyitotta az ajtót, aztán még szinte sziszegett is utánam. Az
édesanyja pedig boldogan találkozott Jézussal, jó ideje várt már rá.
Beszélgetés közben azt mondta:
- Minden szenvedésemet a fiamért ajánlom fel. Nagy matematikus lett belőle, mindig nagyon okos volt, de sajnos istentelen.
No, amikor mentem kifelé, ismét durván, gorombán viselkedett. Egyszerűen nem tudtam annyiban hagyni, ezért megkérdeztem:
- Mondja már meg, mi a baja velem! Beszéljük meg, hogy mi bántja ennyire!
Valahogy megenyhült, leültetett. Így kezdtem:
- Mi, hívők, nem teszünk mást, minthogy megpróbálunk eligazodni az élet
nagy kérdéseiben. Miért élünk, miért a szenvedés, miért vágyódunk a
mindig többre, a végtelenre? Rátaláltam valakire, aki tudja a választ a
megoldhatatlanra. Ez a valaki Jézus Krisztus, aki éppen azért jött,
hogy választ adjon a kérdéseinkre, megoldást hozzon a gondjainkra, és
szeressen bennünket.
Sokat beszéltem neki Jézusról. Amikor befejeztem, ő szólalt meg (de már egészen más volt a hangja):
- Matematikus vagyok, a tudomány az életem. Nem szeretek ebben a
világban élni. Látom, hogyan rothad minden, de én próbálok kiemelkedni
az emberek közül, és ott fönt a magasságokban, a törvények csodáiban
érzem jól magam. Egyik törvény a másikból következik, káprázatosan
szép! - Hirtelen megállt a beszédben, rám nézett: - Tudja, én olyan
árva vagyok. Magának legalább van Jézusa, Istene, de nekem senkim nincs.
Az embereknek senki és semmi másra nincs szükségük, mint a személyes
Istenre, Jézusra. A gondolkodásunk beteg; s az ember akkor emelkedhet
fel a teremtettség méltóságára, ha a betegségét az áldott Üdvözítő
meggyógyítja.
|
|
|
