A testi-lelki szenvedés valósága alázatra int papot, orvost, ápolót, hozzátartozót, gyakorlatilag mindenkit, aki a beteg körül segédkezik. Kiszolgáltatott helyzetében az ágyban fekvő beteg ilyenkor szorul a legtöbb törődésre, odafigyelésre. Krisztus szeretetével kell megértenünk állapotát. Ha nem „morog", ha nem lázadozik, ha képes vállára venni a keresztet, a szenvedés a bűntől való megváltás eszköze lehet. Aki Jézus nevét hívja segítségül, üdvözül. Teilhard de Chardin írta nagybetegen fekvő nővérének, hogy a szenvedésből energia születhet, amely képessé tesz arra, hogy figyelmünket Istenre összpontosítsuk. „Te mozdulatlanul, ágyhoz szögezve, lelked legmélyén nagy-nagy csendben alakítod át fénnyé a világ legszörnyűbb árnyait."
A betegágyon szentek teremnek, akik a szentek közösségének erőteréhez kapcsolódva teszik szebbé a világot. Én nem téríteni megyek a kórházba. Jókedvvel elbeszélgetek velük, s akkor még a nem hívők szívében is fölkel Isten és a lelki tisztulás utáni vágy. Istenfogalma mindenkinek van, s ha fölébresztjük valakiben a szeretetnek, a jónak, az igazságnak az akarását, ha ezekre igent mondanak, akkor már jó úton járnak. Sose kérdezem meg, hogy akar-e valaki gyónni, de a beszélgetések, az ott kialakuló hangulat hatására a szentgyónásra mindig van jelentkező. Megerősíti őket, ha a találkozások alatt megtapasztalják Jézus szeretetét. Ezért merem bátran kijelenteni, hogy nem hal meg ember Isten nélkül, mert tényleg úgy van, ahogy Ady írja versében: az ember „Istenhez hanyatló árnyék".