Padova város védőszentje Páduai Szent Antal.
Az Úr 1195. évében augusztus 15-én született Lisszabonban. A szent
keresztségben a Ferdinánd nevet nyerte. Atyja Martini (Bulhan) Márton
előkelő lovag, anyja pedig Tavera Mária igen jámbor nő volt. A
koraérett, világoseszű és erősakaratú fiú tízéves korában a helybeli
káptalani iskolába került. Alig volt tizenöt éves, mikor 1210 körül
szülővárosában az ágostonrendi kanonokok közé lépett. Coimbrába
küldték, ahol szigorúbb volt a kolostori fegyelem s nagyobb lehetőségek
nyíltak az ismeretszerzésre. Nyolc esztendőt töltött itt s valószínűleg
már ekkor szentelték áldozópappá.
Miért gyújtanak gyertyát minden kedden Szent Antal szobra előtt?
Szent Antal ugyanis keddi napon halt meg és erről emlékezünk meg a
gyertyagyújtással. Szent Antalt sem azért tiszteljük, mert minden
kérésünket teljesíti. Ez így nem is igaz. Legnagyobb ajándéka
számunkra: Krisztus-követő élete.
Trombitaharsogás, üdvrivalgás, énekszó keveredik a portugáliai Kolmbra
városának utcáin. 1220. tavaszán vagyunk és hatalmas körmenet indul a
templom irányába. Zászlók lengedeznek, páncélba öltözött lovasok
haladnak a menet élén. Egy díszes kocsin öt koporsó látható. Vajon
kiknek a holttestét tartalmazzák a koporsók? Gazdag fejedelmeket,
világszép asszonyokat takar a szemfedő? Öt egyszerű ferences pap
holttestét kísérik ilyen ünnepélyességgel. Vajon miért?
Mert az egyik mohamedán pasa nem tűrte, hogy olyan lelkesen hirdetik az
evangéliumot. Ezért mind az öt atyát lefejeztette. A hívő nép nagy
tisztelettel nézi a vértanúk koporsóit. Közelében áll Don Ferrando a
fiatal kanonok és láthatóan nagyon elgondolkozik. Visszatekint eddigi
életére. Ugyan mit tett ő Isten országáért? Ezek a buzgó hithirdetők
életüket áldozták érte. Lassan benne is érlelődni kezd az elhatározás:
követni példájukat, folytatni munkájukat!
Néhány esztendővel később az afrikai Marokkóban találkozunk újra vele.
Most már ő is a ferences atyák barna ruháját hordja és így indul a
mohamedánok közé. Nemcsak életét, de nevét is megváltoztatta. Az
előkelő Fernandót az Antal névvel cserélte fel. Éveken át nagy
buzgósággal készült feladatára. Istennek azonban más tervei vannak
vele. Megérkezése után néhány nappal megbetegszik és mire fölgyógyul
olyan gyenge, hogy járni sem tud. Előljárói hazarendelik. Útközben
viharba kerülnek és hajójuk Sziciliában vetődik partra. Itt értesül
arról a gyűlésről, amit Assisi Szent Ferenc hívott össze.
Ő is elmegy, hogy szemtől szembe láthassa a szent rendalapítót. Társai
nem sokat hererítenek rá, hiszen olyan rossz bőrben van, hogy
mindenkiben csak szánalmat ébreszt. Végre az egyik kolostor előljárója
magával viszi. Ott a legutolsó munkákat bízzák rá és mindenki
együgyűnek tartja a szótlan barátot. Csak akkor lepődnek meg, amikor
egy különös eset folytán kiderült tudománya.
Egy fiatal
atya éppen újmiséjét akarta bemutatni. Az ünnepi szónok váratlanul
megbetegedett és a kolostor tagjai közül senki sem mert készület nélkül
a szószékre lépni. Ekkor a kolostor előljárója valami különös
sugallatra Antalhoz fordult és megkérdezte:
- Nem vállalnád el a szónoki tisztet?
Antal beleegyezően bólintott és rövid fohász után a szószékre lépett.
Rendtársai csodálkoztak bátorságán és valamennyien kudarcra
számítottak. Várakozásukban azonban alaposan csalódtak. Antal olyan
bölcsen beszélt a papi szolgálatról, hogy ámulatba ejtette hallgatóit.
Mikor lelépett a szószékről, mindenki úgy vélte, Isten rendkívüli
szónokkal ajándékozta meg Szent Ferenc rendjét. Meg is bízták, hogy
városról városra járva prédikáljon az embereknek. Beszédei hallatára
megteltek a templomok, megtértek a bűnösök. Mikor pedig nem fértek be a
templomba, Antal a piactereken tartotta beszédeit.
Így folytatta ezt éveken át, de lassan megfogyatkozott ereje.
Ekkor Pádua városában telepedett le é csak itt prédikált. Ha
meggyengült szíve meg is akadályozta az igehirdetésben, azért minden
úton-módon szolgálni igyekezett Isten népét.
Élt abban az időben Verona városában egy Ezzelinó nevű zsoldosvezér.
Kegyetlen ember volt, sok ártatlan vér tapadt kezéhez. Városokat
gyújtott fel és mitsem törődött a pápa fenyegetéseivel. Mikor ezt Antal
megtudta, elhatározta, hogy fölkeresi a kegyetlen vezért. Ezzelinó
katonái társaságában fogadta a híres barátot. Antalt nem ijesztették
meg a fegyveresek és bátran, keményen megmondta az igazságot.
- Vajon meddig akarsz még dacolni Istennek, te kegyetlen zsarnok? Vagy
talán azt hiszed, hogy Isten nem hallja az ártatlan emberek
jajkiáltását? Jaj neked, ha nem változtatsz bűnös életeden!
A teremben tartózkodó zsoldosok kardjukhoz kaptak, hogy végezzenek a
vakmerő pappal. Ezzelinó leintette őket. Úgy meghatották a barát
szívből jövő szavai, hogy megadta magát. Letérdelt Szent Antal előtt és
ígéretet tett élete megjavítására.
Ez volt Szent Antal utolsó útja. Ettől kezdve nem hagyta el a kedves
Páduát, mert a betegség egyre inkább elhatalmasodott rajta. Nehezen
kapott levegőt és ezért az egyik fa lombjai között helyezték el a
függőágyban. Ekkor már a város közelében egy gazdag tisztelőjének
kastélyában lakott. Itt jobb volt a levegő.
Mikor
közeledni érezte halálát, arra kérte társait, hogy vigyék vissza
Páduába, ott szeretne meghalni. Útnak is indultak, de csak a város
széléig értek. Itt felvette a betegek szentségét és közben Mária
hálaénekét imádkozta:
Magasztos ének zendül szívemben,
Ujjongó dal megváltó Istenemnek,
Ki szemre vette szolgáló cselédjét,
S boldogja lettem minden nemzeteknek.
Mosolyogva költözött át a mennyei hazába, hogy találkozzon azzal a Jézussal, akit egész életében hirdetett.
Páduában temették el a Santa Maria Maggiore-templomban, de itt is
bonyodalmak jöttek közbe. A szent holttestének birtoklásáért az
előváros és a város lakossága között majdnem polgárháború tört ki. Jún.
17-én, keddi napon temették nagy ünnepélyességgel. Azóta is kedd az ő
tiszteletének napja. Már a következő év májusában a szentek közé
iktatta IX. Gergely. Aznap, a hagyomány szerint, Lisszabonban
megszólalt valamennyi harang, pedig senki sem húzta. 1263-ban abba a
hatalmas bazilikába helyezték, amelyet az ő tiszteletére emelt Pádua.
Az ünnepségen jelen volt a rend generálisa, Szent Bonaventura is.
Parancsára fölnyitották a koporsót: a test elporladt, a nyelv azonban
teljes épségben volt.
Az elmúlt században egy francia lelkipásztor, Szent Antal nagy
tisztelője, fölállította templomában szobrát és alatta egy perselyt
helyezett el ezzel a felirattal: Szent Antal kenyere. Ami pénz
összegyűlt, kiosztotta a szegényeknek. Példája azóta elterjedt az egész
világon. Ez a magyarázata, hogy minden templomban megtaláljuk Szent
Antal szobrát és a perselyébe dobott pénzt a rászorulóknak
ajándékozzuk. Elsősorban tehát nem a pénzünkkel, hanem a szegények
iránti szeretetünkkel nyerjük el kéréseink teljesülését.