|
|
|
A Szent Anna-tó legendája
|
|
Szent Anna tava
(Székelyföldi monda Benedek Elek feldolgozásában)
Mint egy nagy tál fenekén a víz, pihen Szent Anna tava égbenyúló hegyek
aljában. Köröskörül fenyvesek koszorúzta hegyek. Járjatok be minden
földet s szebb képet ennél nem találtok. Ugyan ki gondolná, hogy ennek
a gyönyörűséges tónak a helyén egykor, réges-régen, szörnyű magas hegy
volt s hogy tetején büszke vár, amely kevélyen nézett le a csíki meg a
háromszéki falukra. De nem egymaga kevélykedett e vár Csík és Háromszék
felett, átellenben, egy órányira, a ként lehelő, fojtós szagú Büdös
barlang felett is vár állott. Jaj, de rég lehetett! Nyoma sincs most e
várnak. No de az emléke megmaradt mindkettőnek.
Két testvér lakott a két várban, mindkettő kevély, gőgös szertelen.
Szívükben nem lakozott szeretet senki iránt. A föld népét sanyargatták,
fosztogatták s egymást sem szerették. Mindig vetélkedtek, dicsekedtek:
kinek van többje. Mind a két vár pincéjében kádakban, élére verve állt
a tenger arany, ezüst.
Egyszer aztán, honnét, honnét nem, messze földről egy nagy úr jött
látogatóba a büdösi vár urához. Hatlovas hintón jött. No, ilyen hintót,
ilyen hat lovat még nem látott. Színarany volt annak a hintónak a
kereke, tengelye, rúdja; arannyal, ezüsttel, gyémánttal volt kiverve a
lovak szerszáma, s haj! a lovak tüzesebbek voltak a sárkánynál. Hiszen
nem is volt többet nyugodalma a büdösi vár urának, amint meglátta ezt a
hintót, ezt a hat lovat. Mindjárt rászegődött a vendégre, nem hagyta
békében: adja el neki a hat lovat hintóstól, szerszámostól.
- Adok érette hat kád aranyat.
- Nem eladó, - mondotta a vendég.
- Ráadásul a torjai uradalmat.
- Nem eladó!
- Megállj, - gondolta magában - azért mégis az enyém lesz.
Nagy vendégséget csapott, folyt a bor, akár az Olt vize s mikor a
vendég virágos kedvre derült, a büdösi vár ura elővette a kockajátékot.
Arra számított, hogy majd a kockán elnyeri a lovakat hintóstól,
szerszámostól. Hát jól számított, mert vele járt a szerencse. Elnyerte
a vendégének mind a pénzét s tetejébe a hat szép lovat mindenestől.
Ahogy aztán elbúcsúzott a vendég, első dolga volt, hogy meglátogassa
testvérét. Csak úgy repesett a szíve az örömtől, mikor előállott a
hatlovas hintó. Hej, de megirígyli majd ezt a testvére! Lehet aranya,
ezüstje több mint ő neki, de ilyen hatlovas hintaja nincsen.
A testvére éppen ott ült a vár pitvarában, mikor bevágtatott a hatlovas hintón. Szeme-szája elállt a csudálkozástól.
- No, öcsém, van-e ilyen hat lovad? - kiáltott diadalmasan.
- Ilyen nincs, - mondta az öcs - de lesz különb.
- De már azt szeretném látni!
- Hát még huszonnégy óra sem telik belé, meglátod!
- Ennél különb! Én meg azt mondom, legyen a tied a váram s minden uradalmam, ha ennél különb hat lóval jössz hozzám.
- Nem is hattal, tizenkettővel!
A büdösi vár ura fel sem ment az öccséhez, csak meg akarta mutatni a
lovait, hadd lepje el a sárga epe az öccsét, - megfordult s
hazavágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.
Egész nap tünődött az öcs, hogy honnét szerezzen különb tizenkét lovat.
Hiába tünődött, hiába törte a fejét, nem tudta elgondolni, hogy hol
találna nagyhirtelen olyan hat lovat, nem olyat, különbet s nem is
hatot, tizenkettőt. Keservesen megbánta a hirtelenkedését. Hanem
egyszerre csak mi jutott eszébe? Az jutott eszébe, hogy várába hozatja
a vidék legszebb tizenkét leányát, azokat hintóba fogatja s úgy megy a
bátyjához. Összeparancsolta a jobbágyait s küldte őket mindenfelé, ki
hol a legszebb leányt tudja, hozza ide.
Egy fél nap sem telt belé, jöttek a jobbágyok s velük a leányok; voltak
százan is, egyik szebb a másiknál, de a legszebb köztük egy Anna nevű
volt. Ezt választotta először a vár ura. Aztán még tizenegyet melléje.
S mikor ott állottak külön, szép sorjában, a szín alól előhúzatta
aranyos hintaját s elébe fogatta a tizenkét leányt.
Szegény leányok! Reszketve állottak a hintó előtt. Szemükből szakadt a
könny mint a záporeső, feltekintettek az égre, onnét sóhajtottak
segedelmet. Aztán az úr felugrott a bakra, kieresztette bakos ostorát,
nagyot rittyentett, csak úgy zengett-zúgott belé az erdő.
- Gyí előre, gyí!
A leányok támolyogva léptek előre, de meg sem tudták mozdítani a nehéz
hintót. Hej, szörnyű haragra gerjedt a hatalmas úr! Elővágott a
rézcsapós ostorral, éppen Annára, aki legelől állott. Patyolat fehér
húsából kiserkedt a vér s jajszava felhatott a magas egekig.
- Gyí, Anna gyí! - ordított az úr s másodszor is rávágott.
- Verjen meg az egek Ura! - jajdult fel Anna. Süllyedj a föld alá, ártatlanok megölő gyilkosa!
S ím, abban a pillanatban elfeketedett az ég, villámlott, dörgött, ég,
föld megindult, recsegtek-ropogtak a fák, a vár tornya
ingadozni-hajladozni kezdett, aztán hirtelen összeomlott, utána az
egész vár s a föld süllyedt mind alább, alább, mígnem egyszerre víz alá
borult. És halljatok csudát, mikor lecsendesült az ég haragja, a vár
helyén egy gyönyörűséges tó pihent s a tóban tizenkét hattyú úszkált.
Távol tőlük egy sárkány vergődött a tó forgatagában, erőlködött, hogy
megfogja a tizenkét hattyút, de nem tudott kikerülni a forgatagból.
A tizenkét hattyú meg csak úszott, úszott szép csendesen, kiszállottak
a tó partjára, ottan megrázkódtak s leánnyá változtak ismét. Siettek
haza mind a falujukba, csak Anna maradt ott. Kápolnát építtetett a tó
partjára s ebben a kápolnában töltötte az életét csendes imádkozással.
És jöttek, zarándokoltak a népek mindenfelől a kis kápolnához, együtt
imádkoztak a szentéletű leánnyal, kit még életében szentnek nevezének,
halála után pedig róla nevezték el a tavat Szent Anna tavának.
|
|
|
