Az ősznek sincs hatalma rajta: vak,
ólomszínű tó, sebzett madarak,
avarba pergő, már-csak volt szavak
fölött is égig ér.
A szó, a szó,
a szó,
az egekig ható,
szívekbe markoló.
Mit az ég íve fent,
tó tükre idelent
nem némít: visszazeng.
Vak tóban vak habok
tükrén is fölragyog,
szélnél hatalmasabb,
fényesebb, mint a nap.
Van szó, van olyan is,
ha ritka is,
amelyre ráfelel
az ég, a szél, a szív.
És szól, szól, egyre hív.
Perel.
Halállal, ősszel, mindennel, ami
szégyen bevallani –
kemény páncélként a szívünkre fagy.
Van szó –
hatalmasabb.
|
