A megtérés szemszögéből kell tekintenünk az életünket. Amint Isten az égő csipkebokorban jelent meg Mózesnek, ugyanúgy mindegyikünknek különböző módon nyilatkozik meg. Jelenlétének fölismerése szükséges ahhoz, hogy nyomorúságunk tudatában mély tisztelettel az ő oldalára álljunk. Egyébként képtelenek leszünk megtalálni és egyesülni vele. Isten azonban nem mutatkozik meg azoknak, akik telve vannak gőggel és tapintatlansággal, a szegényeknek és az alázatosaknak viszont igen.
   Jézus kinyilvánítja Isten ártatlanságát, aki jó, és nem tud gonosz lenni, ellentétben azokkal, akik Siloám tornyának ledőlésében Isten büntetését látják.
„Azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan” – mondja Jézus. Ezen szavakban mutatja fel a megtérés perspektíváját Jézus: a szerencsétlenségek és szomorú események nem szabad, hogy kíváncsiskodásra indítsanak bennünket, vagy arra, hogy a bűnösök után kutassunk, hanem arra, hogy ráébredjünk: az Isten nélkül való élet illúzió, és hogy újra erőt kapjunk életünk megváltoztatásához.
   Isten sosem hagyja abba, hogy magához hívjon minket, hogy kegyelmében éljünk. A megtérés lehetősége igényli, hogy a hit fényében tanuljunk az életből. Az igaz bölcsesség az, hogy képesek vagyunk rádöbbenni a lét bizonytalanságára, és Isten szemeivel nézni az ember történetét, aki mindig csak jót akar gyermekeinek. És bár megengedi, hogy megpróbáljon minket a szenvedés, de csak hogy mégnagyobb jóra vezessen ezáltal.