Mint a pásztor, úgy legelteti nyáját.
Karjaira veszi bárányait,
az ölében hordozza őket,
és nagy gonddal vezeti az anyajuhokat. (Iz 40,11)
Mit gondoltok?
Ha egy embernek száz juha van és egy eltéved közülük,
nem hagyja ott a hegyen a kilencvenkilencet,
és nem megy el, hogy megkeresse az egy elveszettet? (Mt 18,12)
Milyen az a Megváltó, akire várakozunk? A liturgia olvasmányai
Jó Pásztorként mutatják be Őt. E Jó Pásztor legfőbb tulajdonsága, hogy
személyesen törődik övéivel. Nem egy nagy, névtelenekből álló nyájat
lát maga előtt, hanem egyenként, név szerint ismeri és tartja számon
juhait. Egyikük sorsa sem közömbös számára, még a leggyengébbé,
legelesettebbé sem.
Isten
így, ennyire személyesen törődik velünk. Hajlamosak vagyunk Istenről
emberi módon gondolkodni. Talán úgy képzeljük, hogy Mesterünk figyelme
megoszlik hétmilliárdnyi gyermeke között. Kevéssé tűnik fel a számára,
nem fáj okoz neki nagy fájdalmat, ha én, egy a szántalan gyermeke
közül, kissé elkóborlok látómezejéből. Pedig Isten nem így tart számon
bennünket. Úgy szeret engem, mintha csak egyedül én léteznék a világon.
Felfoghatatlan
Isten személyes szeretete. Karjaiban hordoz, ölébe vesz, vezet engem. A
világ végére is utánam megy, sőt életével fizet értem.
Hogyne szeretnélek téged, aki ennyire szerettél engem,
noha ilyen fekete voltam (vö. Én 1,6),
hogy még az életedet is a juhokért áldoztad,
melyeket legeltetsz?
Ennél nagyobb szeretetet nem lehet elképzelni,
mint hogy saját életedet add az én megváltásomért cserébe.
„Taníts hát engem – mondja a menyasszony – hol legeltetsz” (Én 1,7),
hogy megtaláljam az üdvös legelőt,
és beteljek az égi táplálékkal, – amelyből ha valaki nem eszik, nem mehet be az életre,
– és hozzád, a forráshoz fussak, és kortyoljak az isteni italból,
amelyet a szomjazóknak mint forrásból fakasztasz,
oldaladból vizet bugyogtatva, amióta a vas ezt az eret megnyitotta.
(Nüsszai Szent Gergely szentbeszéde az Énekek Énekéről)
|
