|
|
|
Adventi naptár 2015 - 20.nap - december 18.Dr. György Attila: Advent 3. hete, péntek
|
Az
egyik francia újság számolt be a következő rendkívüli eseményről. A
cikk írója egy lelkipásztor, aki saját maga élte át azt, amiről az
említett újság hasábjain beszámolt.
– Nantes városának egyik plébániáján működöm. Az elmúlt hónap egyik
estéjén fáradtan mentem haza. Éjfélre járt már az idő, mire végeztem a
breviárium elmondásával. Egyszer csak valaki erélyesen megrángatja a
csengőt, úgyhogy magam is megijedtem. Mindjárt arra gondoltam, hogy
beteghez hívnak. Kisiettem hát és ajtót nyitottam.
Egy 40 év körüli asszony állt a kapuban, kérőn nyújtotta felém a kezét és közben így szólt:
„Kérem főtisztelendő atya, jöjjön gyorsan! Egy fiatalemberről van szó, aki halálán van.”
Erre én így válaszoltam:
„Rendben van kérem, reggel az első szentmise után elmegyek hozzá.”
„Nem, nem atyám, akkor már késő lesz. Kérem, jöjjön azonnal.”
Akkor arra kérem, hogy jöjjön a fogadószobába és írja föl a beteg
pontos címét. Miközben a fogadószoba felé siettünk, alkalmam volt
megfigyelni fájdalmas arcát. Leírta a címet: „Rue Descartes 37., II.
emelet 17.”
„Most nyugodtan tessék elmenni asszonyom, húsz perc múlva a megadott címen leszek.” Félhangosan még ennyit mondott:
„Isten megjutalmazza ezért. Tudom, hogy fáradt, de a veszély órájában számíthat Isten segítségére.”
Azután eltűnt az éjszakában.
Én pedig magamhoz vettem az Oltáriszentséget, a szentkenetet és
elindultam. A cím ismeretlen volt számomra. De mintha az asszonyt
néhány évvel ezelőtt már láttam volna. Végre megtaláltam a házat.
Elemlámpám fényénél fölmentem a II. emeletre és becsöngettem. Kinyílt
az ajtó és egy húsz év körüli fiatalember nézett rám csodálkozva.
„Egy súlyos beteghez jöttem. Itt lakik?”
„Nem atyám, úgy látszik tévedésről van szó.”
Ekkor elővettem a cédulát és megmutattam neki. Elmondottam, hogy
félórával ezelőtt fölkeresett egy 40 év körüli asszony és tőle kaptam a
címet.
„Az írás ismerős – mondotta a fiatalember elsápadva –, mintha az… De
nem! Itt tévedésről lehet szó. Ketten lakunk itt édesapámmal, aki most
a gyárban van. Talán Rue Despartes-t akart írni és tévedésből írt
Descartes-t. De mégis atyám, jöjjön be néhány percre, hiszen úgyis át
van fázva.”
Bevezetett a szalonba és leültünk.
„Atyám, mondotta az ifjú, be kell vallanom önnek, hogy én egy tékozló
fiú vagyok. Már régóta tervezem, hogy meggyónom bűneimet, de eddig nem
volt bátorságom hozzá. Most azonban mindent elmondok.”
Az atya elment a másik utcába, de az ifjút Istennel kibékülve hagyta magára.
– A toronyóra éppen 12-t ütött, mikor a színház előtti térre értem.
Hirtelen felbúgtak a légiveszélyt jelző szirénák. Futni kezdtem, de a
Rue Despartes utcában nem volt 37-es szám. Már hullottak is a bombák a
városra. Ideje volt, hogy óvóhelyre siessek. Háromnegyed órát
töltöttünk az óvóhelyen. Mikor feljöttünk a pincéből, sokfelé tüzek
égtek, házak omlottak össze. Azonnal a legközelebbi lebombázott házhoz
siettem. Mindenfelé holtak és sebesültek. Mindegyikhez odaléptem.
Föloldozást és utolsó kenetet osztogattam. Hirtelen a falhoz kellett
támaszkodnom. Az orvos meg is szólított.
„Talán valami rokona halt meg?”
„Nem, – válaszoltam –, csak egy hívem.”
Előttem feküdt annak a húszéves ifjúnak a holtteste, akit nemrég a
Descartes utcában meggyóntattam és kibékítettem Istennel. Milyen
kegyelem, hogy elvégezhette gyónását – gondoltam magamban. Letérdeltem
mellé és kivettem zsebéből az irattárcáját. Itt találtam egy fényképet,
mely egy 40 év körüli asszonyt ábrázolt. Semmi kétség, hogy ez az
asszony volt nálam az éjszaka. Ő kért meg, hogy azonnal a beteghez
siessek. Egy másik képet is találtam, amely ezt az asszonyt a halottas
ágyán ábrázolta. A kép hátára két dátum volt följegyezve: 1898-1939.
Egy levél is előkerült. Ugyanaz az írás, mint az én jegyzetfüzetemben
írt lakáscím. Semmi kétség, az édesanya az örökkévalóságból tért
vissza, hogy megmentse gyermeke lelkét.
|
|
|
