|
|
|
Adventi naptár 2015 - 21.nap - december 19.Dr. György Attila: Advent 3. hete, szombat
|
Régi,
indiai mesében olvashatjuk a következőket: Sok ezer évvel ezelőtt élt
egy királyfi. Valahányszor kilovagolt fényes palotájából, aranyszőttes
ruhát öltött, fehér lóra ült és száz lovag kísérte. Tányérjai drága
kristályból készültek és a poharakban nemes bor aranylott. Minden
kívánságát teljesítették szolgái. Gyakran jártak vendégek a várba, és
ilyenkor csodás muzsika hangzott fel a termekben. A nép csodálkozva
fordult a királyi vár felé és boldog volt az, aki egy pillantást
vethetett és megláthatott valamit az ott folyó ünnepségről. Az egyik
nap meghalt az öreg király és a fiatal királyfi lépett örökébe. Miután
megtörtént a koronázási ünnepség, az ifjú király hírnököket küldött az
egész országba ezzel az üzenettel.
„Hamarosan végigjárom országomat. Akik szívesen fogadnak, azoknak nem
maradok adósa.” Nosza, erre nagy versengés támadt a városok és falvak
között. A házakat kitisztították és feldíszítették. A leányok
koszorúkat fontak, a férfiak fényes kardot kötöttek oldalukra, az
asszonyok rózsát tűztek a hajukba. Minden városkaput ez a felirat
ékesített: Üdvözlet és áldás a mi királyunknak.
Történt aztán az egyik napon, hogy a király levetette aranyos ruháját,
félretette királyi pálcáját és koronáját. Koldusruhát öltött magára és
egy sovány gebén kilovagolt várából. Amikor a legközelebbi városhoz
ért, nagy tömeget talált a kapu előtt. Mind a királyra vártak.
Átlovagolt az ünneplők sorfala között, de az emberek ügyet se vetettek
rá. A városi tanácsnokok a városháza előtt gyűltek össze. Amikor a
király leszállott szánalmat keltő lováról, senki sem sietett
köszöntésére. Ő azonban bátran fölment a lépcsőkön, és így szólt a
tanácsnokokhoz:
– Nyissátok ki az ajtókat, mert én vagyok a király!
A tanácsnokok csodálkozva összenéztek, majd hahotázni kezdtek. Az
emberek hasukat fogták a nevetéstől, és miközben az utcai gyerekek
gúnyosan körülvették a bolondnak tartott királyt, a polgármester is
megjegyezte, hogy hatvan éve nem mulatott ilyen jól. A király pedig
ellovagolt egy másik városba. Itt egy díszes teremben finom ételeket
helyeztek el az asztalon és az oszlopok mögött szolgák várták a király
érkezését. Ő be is lépett a terembe, és azonnal letelepedett az asztal
mellé. Nekilátott a finom falatoknak a körülállók legnagyobb
megrökönyödésére. Mikor magukhoz tértek az első csodálkozásukból, rá
akartak rontani a rongyos külsejű emberre, hogy elzavarják. Az egyik
előkelő ember azonban visszatartotta, őket, és így csendesítette a
népet:
– Barátaim! Íme itt az alkalom megmutatni, hogyan fogadnók királyunkat!
Tegyünk tehát úgy, mintha ez az ember, ez a koldus lenne a király. És
máris a koldus elé lépett, mélyen meghajolt előtte. Példáját követték a
többiek is. Jöttek a szolgák is a finom sültekkel, de mikor a vendég
utána nyúlt, visszahúzták az ezüsttálakat. Közben a kijelölt szónok is
előlépett és így köszöntötte a királyt:
– Mélyen tisztelt királyunk! Nagyon boldogok vagyunk, hogy körünkben
köszönthetünk. Sokat hallottunk már pompájáról beszélni, de most saját
szemünkkel győződhetünk meg. Amikor az asztalunkhoz léptél, már a vak
is sejthette, ez csak a király lehet! Ezért köszöntünk: éljen a király,
éljen egész birodalma! ...
Az emberek hasukat fogták a nevetéstől és csupa komédiából hajlongani
kezdtek a koldusnak tartott király előtt. A király azonban szó nélkül
fölkelt és ellovagolt egy harmadik városba. A különös koldus híre
azonban megelőzte jövetelét. Ezért a város lakói kőzáporral fogadták.
Alig tudta megmenteni életét. Lova összeroskadt és jómaga is több
sebből vérzett.
Amint a házfalak mellett vonszolta magát, egyszer csak kinyílt egy ajtó
és egy ifjú behúzta a házba. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a város
lakói nem is sejtették, hová tűnt el oly hirtelen a koldus. A fiú pedig
így szólt az idegenhez:
– Most gyere velem édesanyámhoz. Ő ugyanis arra tanított engem, hogy az üldözötteken mindig segíteni kell.
Az édesanya szeretettel karolta föl a kimerült koldust, kimosta sebeit, lefektette és étellel kínálta.
Másnap reggel kölcsönkapott ruhában, titokban visszatért palotájába. A
következő nap aztán fényes menet közeledett a városhoz. Kardok
villogtak a napsütésben és zászlókat lengetett a szél. A legpompásabb
az a hintó volt, amelyet négy paripa húzott. Amikor a kapuőrök
meglátták a díszes menetet, fejüket vesztve kiáltozták: a király, jön a
király! A kocsiban azonban nem ült senki. Hanem megállt a ház előtt,
ahol a szegény asszony lakott kisfiával.
Vajon ki írja le a város lakóinak csodálkozását, amikor a díszes menet
vezetője arra kérte a szegény asszonyt, hogy fiával együtt üljön a
kocsiba és jöjjön a király palotájába. Ezután meghívta mind a három
város tanácsát, amelyeket a koldusruhás király fölkeresett. A királyi
palotában gyertyák égtek a falakon és díszes szőnyegeken mennek a
küldöttek a király elé. Kinyílnak az ajtók, megszólalnak a trombiták és
mindenki meghajlik. Jön a király, aranyos palást borítja vállait. Majd
egy pillanat alatt ledobja magáról díszes palástját és koldusruhában
áll a városok küldöttei előtt. Ezek rémülten esnek a földre, és nem jő
szó az ajkukra. El vannak készülve a legrosszabbra. A haragvó király
bizonyára halálbüntetéssel sújtja valamennyiüket. De mégsem ez
történik! A király mosolyogva az oldalán álló kisfiúhoz fordul, és
vállára teszi kezét. Majd így szól:
– Sok ezer alattvalóm közül egyedül ez a kisfiú volt az, aki
tisztelettel és szeretettel fogadott. Nem nézte ruhámat és koldus
kinézésemet. Látta, hogy bajban vagyok és szívének indítását követve,
segített rajtam. Ezrek vártak a király pompájára. Hogy ezek közül
szeretett-e valaki engem, azt nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy
ez a kisfiú jó szívvel volt hozzám. Ha ugyanis így szeretett egy
koldust, akkor a királyát se szeretheti kevésbé. Ezért megjutalmazom és
fiammá fogadom ...
A király ítéletét mindenki igazságosnak találta. Lelkes ünneplésben
részesítették az újdonsült királyfit és édesanyját, akik életük végéig
a királyi palotában maradtak.
|
|
|
