A keleti és a nyugati egyház egyaránt egy-egy hónapot szentelt és ma is szentel a Boldogságos Szűznek. A keleti egyház ünneplése augusztus hónaphoz, a Boldogságos Szűz mennybeviteléhez kötődött. Az ünnep előtt tizennégy napon át böjtöltek, majd utána az ünnepet még tizenöt napig ünnepelték.
A nyugati egyház ünneplésének gyökerei visszanyúlnak az európai országok hagyományaihoz és szokásaihoz. A május a „virágba borulás” időszaka, amit csodálatos virágfesztiválokkal tettek ünneppé. A Boldogságos Szűz Isten legcsodálatosabb teremtménye és legszebb az asszonyok között, méltó arra, hogy a tisztelet övezze, és szeretettel forduljanak felé. Az Énekek éneke vőlegényének köszöntése méltó alapja a tiszteletnek: „Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! A föld színén immár virágok nyílnak.” (2,12) Így kapcsolódik egybe a természet és a szeretet.
Először X. Alfonz (+1284), Castiglia királya kapcsolta össze május hónapját a Boldogságos Szűz Mária személyével, megkoronázva és énekkel magasztalva. Folyamatosan terjedt a hónaphoz kapcsolódó Mária-tisztelet. Rómában Néri Szent Fülöp (+1596) bíztatta fiataljait, hogy ebben a hónapban virágkoszorúkkal ékesítsék a Madonna képeit, szobrait, zengjenek énekeket a köszöntésére, és jótettekkel is bizonyítsák ragaszkodásukat. Számos kiadvány jelent Európa-szerte, hangsúlyozva ennek lelki jelentőségét. A XIX. Században a Szeplőtelen Fogantatás (1854) dogmája nagy lökést adott a Mária-tiszteletnek, amit a pápák is tanításaikkal, körleveleikkel csak még erősítettek. Egyre inkább elterjedt és általánossá vált, hogy május hónapban a Máriát tisztelő hívek összejönnek a litánia elvégzésére, a szerzetesi és plébániatemplomokban is kiegészítik azzal, hogy a litánia megszólításait szentbeszédekben értelmezik és magyarázzák. Ez a szokás hazánkban is általános mind a mai napig.