|
|
|
Nagyböjti gondolatok 2013 - március 23.
Dr. Török Csaba: Le kell terítenünk magunkat Isten elé virágvasárnap!
|
|
„Bújj,
bújj, zöld ág, zöld levelecske / Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok
rajta!” – szól az ismert gyermekdal, és egyáltalán nem csak úgy, bele a
vakvilágba. Az ének a keresztény kultúrkörben „kivirágzott”
virágvasárnap ünnepéhez kapcsolódva szökkent szárba, és egy bizonyos
kapun most – mint Jézus a jeruzsálemin – mi is átbújhatunk, csak
akarnunk kell. A Jézus kereszthalála előtti utolsó napokról tudjuk,
hogy mi történik; ezen a vasárnapon tényszerűen bevonul Jeruzsálembe,
négy evangéliumi leírásban is olvasható. A virágvasárnap
megünneplésének különleges szokásai a bibliai hagyományon kívül a
jeruzsálemi egyház liturgiájából formálódtak. Bibliai elem mindenképpen
az útvonal – Betániából az Olajfák hegyén keresztül a lefelé vezető
országúton a Kedron patak völgye felé, és aztán be azon a kapun, amit
Aranykapunak hív a későbbi hagyomány. Bibliai adat az is, hogy Jézus
szamárháton érkezett, és az is, hogy a jelen lévők ünnepléssel fogadják
őt. Ennek a hangsúlyai a különböző leírásokban eltérőek, de amit mind
Máté, Márk, Lukács és János evangélista is leír, hogy e szavakkal
fogadják: „Hozsanna Dávid fiának” – ennek emlékét őrzi a 118. zsoltár
is. A „hozsanna” szó jelentése: „ments meg”, „szabadíts meg”, mégpedig
a lehető legkonkrétabban, „ments meg most, bajban vagyok”.
A
zsoltár egyértelművé teszi, hogy Jézus bevonulásának hátterében „a
messiás király” érkezésének gondolata állt – az viszont, hogy messiás
alatt mit, kit értett a nép, már nem ilyen egyértelmű. A Jézus korabeli
messiásmodellek közül az egyik a Dávid házából származó király
modellje. Ilyen értelemben pedig a római leigázás, az idegen elnyomás
alól várták a felszabadulást és az ország helyreállítását. Azonban két
elemmel bővül ez a modell Jézus jeruzsálemi bevonulásakor: az egyik a
szamárháton való érkezés. Szemben azzal, amit néhány iskolai
hittankönyvben írnak, ez az állat az Ószövetségben sem számított
éppenséggel fejedelminek, sokkal inkább az volt a ló és a harci szekér.
De Jézus szamáron jött, beteljesítve Zakariás jövendölésének 9.
fejezetét, ami a teljes szövegösszefüggésben arról szól, hogy aki
lóháton jön, az háborút hirdet, aki azonban szamáron, az alázatos, és
békét hoz a városnak. Ez már egyfajta belső feszültség a
virágvasárnapban, hiszen a nép hozsannázik a szabadító királynak, Jézus
pedig a zakariási ígéretet teljesíti be: alázatosan, békével érkezik. A
másik elem – ami sajnos ki szokott maradni a virágvasárnap a
templomokban felolvasott evangéliumokból –, hogy Jézus nem céltalanul
érkezett a városba, hanem a jeruzsálemi templom volt a célja, azt
akarta megtisztítani, ott tanítani és betegeket gyógyítani.
Ezzel
egy papi messiáskép rajzolódik ki, Jézus helyreállítja a „kultuszt”.
Egyszerre van tehát jelen az alázatosan szolgáló, a királyi és a papi
messiás. Érdekes, hogy ezek közül Jézus a királyi messiásmodellt mindig
kellő távolságtartással kezeli, nem mondja ki soha magáról, hogy ő a
messiás-király, és nem is engedi magát megkoronázni. Ennek az az oka,
hogy semmilyen formában nem akart azonosulni a politikai felhanggal.
Azonban például, amikor hitvallásában Péter apostol őt messiásnak
hirdette, azt jóváhagyta.
A
Szentíráson kívüli, liturgikus „főszereplői” a virágvasárnapnak a
gyermekek. Az ünnep éneke is így szól: „Pueri Hebraeorum” – magyar
fordításban: „Jeruzsálem gyermeknépe pálmafáknak ágait hozván elébe
ment az Úrnak”. Egyes tudósok megpróbálják némely zsoltárral
magyarázni, hogy a bevonulás eseménye gyermekekhez kapcsolódott a
liturgikus hagyományban. Egy szó, mint száz, nem evangéliumi eredetű
adat, hogy a virágvasárnapi bevonulási szertartás szereplői gyermekek.
Sokkal inkább hajlanék arra – mint több egyháztörténész –, hogy ez a
szokás a jeruzsálemi egyház liturgiájából ered. Tudnunk kell, hogy a
keresztelésre felnőttek esetében évente két alkalommal kerül sor –
vízkeresztkor, illetve húsvét éjszakáján. Emiatt maradhatott fenn az a
szokás, hogy virágvasárnap – egy héttel a feltámadás előtt – az ujjongó
népet jelképezők azok voltak, akik húsvétkor majd fölvették a
keresztség szentségét. A keresztelés előtt állókat, a „hittanoncokat”
pedig a görög egyházi nyelv éppen „gyermekeknek” hívta. Jól
dokumentált, hogy a gyermekek hangsúlyos volta, de egyszersmind a
jeruzsálemi egyház egész virágvasárnapi hagyománya hogyan terjed a IV.
század után, onnantól, amikor „szabaddá” vált az egyház és a
közlekedés, s különösen megsokasodtak a szentföldi zarándoklatok. A
zarándokok az ott tapasztaltakat elvitték hazájukba, s így a
jeruzsálemi szokások sokfelé meghonosodtak. A körmenet szokása is ezt
követően, a VI. századtól vert általánosan gyökeret Nyugaton.
Hívják
a virágvasárnapot pálmák vagy olajfaágak vasárnapjának is a nyugati
nyelvekben. Érdekes, hogy a magyar „virágvasárnap” szónak nincsen
párhuzama, s különösen furcsa, hogy éppen az örményeknél terjed el
először ez az elnevezés. Az érdekes kutatás tárgya lehetne, hogy a
közös név abból ered-e, hogy egyik országban sincs pálmafa, s mindkét
nemzet természetszerűen virágokat alkalmazott a körmenethez, vagy hogy
hozzánk is örmény közvetítéssel érkezett el elsőként a kereszténység,
jóval kárpát-medencei letelepedésünk előtt. Egyébként ugyanis,
barkavasárnapnak inkább kéne ezt a napot hívni nálunk.
Liturgiai
vonalon a virágvasárnap egy furcsa „torlódást” képez. A régi liturgikus
rendben a reggeli vagy délelőtti órákban tartottak szentmiséket (hiszen
éjféltől böjt volt kötelező mindenki számára, aki áldozni akart),
ezeken pedig virágvasárnap a jeruzsálemi bevonulás volt a központi
elem, az evangéliumi szakasz. Ellenben elterjedt és a barokk korban
hatalmas népszerűségre tett szert az a szokás, hogy – mivel ez a nap a
nagyhét kezdete – egyfajta lelki ráhangolódásként délután sor került az
oratorikus műfajban született zeneművek, passiók (Jézus
szenvedéstörténete) éneklésére. Ilyen szellemben születnek meg Bach
passiói és Händel Messiás oratóriuma is. A liturgikus reform (amelynek
értelmében már a nap bármely szakában lehet mise) beköszöntével ezt a
két adottságot „kötötték össze” egyetlen szentmisébe. Ez okozza azt,
hogy ezen a napon két evangélium szakasz hangzik fel. Igen, ez egyfajta
liturgikus „zavar”, a virágvasárnapból kicsit „kiszorul” maga a
virágvasárnap, mára a hivatalos egyházi elnevezés is ez: „Urunk
szenvedésének vasárnapja”.
A
körmenet lezajlása is kicsit más volt eredetileg. A latin processio szó
– előrenyomulás, felvonulás, előremenetel, az angolban most is eszerint
alkalmazzák ezt a kifejezést – ezt jól leírja: a közösség találkozott
valahol a templomon kívül, a pap pedig megáldotta a barkákat, és azután
együtt vonultak menetben a mise helyszínére. A mai szertartáskönyvben
benne van, hogy a virágvasárnapi szentmisét a templomon kívül kell
elkezdeni. Egy teljes értékű ünneplés valahogy visszaadná a jeruzsálemi
történéseket. S ahogy a választott nép elérkezik a vándorlás után az
ígéret földjére, úgy érkezünk el mi is a bűnbánat földi zarándokútja
által a mennyei boldogságba – a körmenet pedig épp ezt a
„zarándokjelleget” kell, hogy visszaadja. Ami a két tematikát, a
bevonulást és a passiót egybefűzi, az a hozsanna szó. Ezt kiáltva
kérjük az Istentől, hogy mentsen meg minket, és aztán a keresztre
feszítés eseménye mutatja meg, hogy ez hogyan is történik meg.
Én
mint ember hogyan viszonyuljak ehhez? Az első és legfontosabb, hogy
megtalálni csak azt lehet, aki ráébred, hogy el van veszve. Megmenteni
csak azt lehet, aki tényleg átérzi, hogy segítségre szorul.
Megszabadítani csak azt lehet, aki érzi, hogy valamilyen rabságban van.
Tehát ahhoz, hogy én oda tudjak állni a hozsannázó tömegbe, ahhoz az
kell, hogy valami módon meg tudjam fogalmazni, hogy az életemben hol
van szükségem az Isten segítségére. Amikor nagyon magabiztosak vagyunk,
amikor nagyon úgy érezzük, hogy kezünkben tartjuk életünk dolgait,
akkor felmerül a kérdés: mit tud velünk kezdeni az Isten? Az első
kérdés tehát az, hogy miként gondolom, van-e szükségem a megváltásra,
vagy nincs. Minden ember életében megvan az a pont, ahol átérezheti a
megváltás valódi szükségességét. A második az, hogy az az ember, aki
segítséget kér, abban meg kell, hogy szülessen egyfajta alázat. Ezt a
nép azzal fejezte ki a bevonuláskor, hogy leterítette a ruháit Krisztus
elé. Én képes vagyok-e erre az alázatra? Sokan úgy fogják fel, hogy ez
a gyöngeség beismerése lenne, mondván, „ne kényszerítsen engem semmire
sem az Isten, egész életemben azért küzdök, hogy erősnek látszódjam,
sikeres legyek, önmagamat kiteljesítsem”. De hát a virágvasárnap arról
is szól, hogy leterítem magam az Isten elé. Kicsit talán úgy is
mondhatnám, hogy büszkén, egyenes, túlontúl magabiztos gerinccel nagyon
nehéz megállni Krisztus előtt. Vele szemben alázatosnak kell lennem.
A
katolikus hit szempontjából nagyon fontos, hogy az egyház nem egyfajta
„lelki mazochizmust” vár el. A bűn témája nem arra való, hogy riogassuk
vele az embereket, a pokol meg arra, hogy lelkipásztori sikereket
érjünk el. Nem a rettegésből jut az Isten elé az ember, hanem a
szeretet által. Jézus maga is idézi az ószövetségi zsoltárt, „Mit
adhatna az ember cserébe a saját lelkéért?”. Vagyis: mit adhatok az
életemért cserébe? Nem én alkottam magam, és nem is én fogom eldönteni,
hogy mikor és miként érjen véget. Nem én döntök arról sem, hogy az élet
milyen lehetőségekkel ajándékoz meg, és milyenekkel nem. Nem tudom
önmagamat beteljesíteni, és nem tudom önmagamat kiváltani. Külső
segítség kell! A bűnbánat pedig nem másról szól, mint hogy elfogadom
Istentől ezt a külső segítséget. Beismerem azt, aki vagyok. Sokszor
csak úgy „fogadunk el” segítséget, ha az megfelel a mi
játékszabályainknak.
Virágvasárnap nem egy önmagában értelmezhető
dolog, hanem egy kapu, amin keresztül Jézus belép a nagyhétbe –
reálisan is, és jelképesen is. Alkalmas arra, hogy kimunkálja bennünk
az Istenhez fordulás lelkületét, és bevezessen a szent három napba. A
virágvasárnap nem ad választ saját magára, a történetnek folytatódnia
kell.
|
|
|
