Egy
férfi egyszer elmondott egy történetet nagyanyjáról, aki hetvenes
éveiben járt, amikor súlyos beteg lett. "Olyan rettenetesen nehéz volt
elengednem őt
- magyarázta -, végül összeszedtem bátorságomat, és megmondtam neki:
>Nagyi, azt hiszem képtelen vagyok elengedni téged.< Tudom, hogy
ez önzésnek hangzik, de így éreztem.
>Kedvesem - felelte -, én kész vagyok, az én életem már teljes és
egész. Tudom, most nem látsz már élettel telinek, de biztosíthatlak
róla, hogy az utam nagyon is életteli volt. Mi mind olyanok vagyunk,
mint egy torta: adunk belőle egy szeletet a szüleinknek, egyet a
szerelmünknek, egyet a gyerekeinknek, és adunk egy szeletet a
karrierünknek is. Vannak olyan emberek, akik életük végére nem tesznek
félre egy szeletet önmaguknak és még csak azt sem tudják milyen torták
voltak ők. Én tudom, milyen torta vagyok; és ezt mindenki csak önmaga
számára derítheti ki. Én már itt hagyhatom ezt az életet, mert tudom,
ki vagyok.<
Mikor ezeket a szavakat hallottam, >tudom, ki vagyok<, már el
tudtam engedni őt. Ez volt az, ami segített. Olyan késznek, teljesnek
hangzott. Azt mondtam neki, hogy remélem, mikor eljön az én időm, hogy
meghaljak, olyan lehetek majd, mint ő, és tudom magamról, ki vagyok.
Közelebb hajolt, mintha csak titkot árulna el, és azt mondta: >Neked
nem kell addig várnod, míg eljön a halálod ideje ahhoz, hogy megtudd,
milyen torta vagy.<
