Messze, messze, még az Óperenciás-tengeren is túl, szép Csodaországban kis hercegnő született. Bölcsője köré gyűltek a tündérek meg a tündérkirálynő. Nézték a kislány álmodó arcocskáját, majd a királynő fölemelte a kezét, s így szólt:
- Ajándékozzátok meg ezt a gyermeket azzal, amit legértékesebbnek gondoltok.
Az első tündér az alvó fölé hajolt, s ezt suttogta:
- Én varázserőmből olyan szépséggel ajándékozlak meg, hogy aki rád néz, úgy véli, tavaszi virágot lát.
- Én – mondta a második – olyan szemmel ajándékozlak meg, mely áttetsző és mély, mint a tenger kékje.
- Én oly sudár alakot adok neked, mint amilyen a fiatal pálma törzse – ígérte a harmadik.
- Tőlem – szólt a negyedik – földbe rejtett aranykincseimet kapod.
A tündérkirálynő elgondolkozott.
- Az emberek s virágok szépsége elhervad – mondta halkan. – A szem bűbája kihuny az ifjúsággal, de fiatalon is gyakran borítja homályba a könny. A szélvihar derékba töri a pálmát, a kor szele meghajlítja a karcsú alakot. Az emberek meggyűlölik, aki aranyát nem osztja szét köztük, aki meg szétosztja, maga marad szegény. Semmi maradandót nem adtatok ennek a gyermeknek.
- De hát mi maradandó az emberben, s mivel ajándékozod meg őt te, tündérkirálynő? – kérdezték a többiek.
- Én jóságot ajándékozok neki – válaszolta mosolyogva a tündérkirálynő. – A nap pompás és fényes, de csupán világító szikla volna, ha nem melegítené a földet. A szív jósága olyan, mint a nap melege: életet ad… Jóság nélkül olyan a szépség, mint illat nélkül a virág. Jóság nélkül a gazdagság csupán az önzés gyámola. Jóság nélkül még a szerelem is csak tűz, mely pusztít és éget. Tudjátok meg, hogy a ti ajándékaitok mulandók, de a jóság maradandó: olyan akár a forrás, melyből minél többet merítesz, annál bőségesebben buzog. A jóság – az egyetlen kiapadhatatlan kincs.
S itt ráhajolt az alvó gyermekre, szívét gyengéden megérintette, s ezt suttogta.
- Légy jó!