|
|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2009.
KARÁCSONY
|
|
FEKETE ISTVÁN: Betlehem
Na,
a büntetés aztán nem is maradt el. A betlehemi csillag ragyogása
mellett nem vettük észre a pénz ördögének sátánpofáját, és szenteste -
Berta Jancsi pokoli indítványára - elindultunk a szomszéd faluba, most
már kizárólag azzal a céllal, hogy a persely tartalmát a végsőkig
fokozzuk.
Csendes, borús, mégis kemény alkonyat volt. A hó nem olvadt, a jegenyék
felett és a völgyek hajlásaiban fenyegetően kék volt a köd. Azután
Király bácsival találkoztunk, a kanász-számadóval.
- Hová mentek, gyerekek?
- Csak ide a szomszédba...
Az öreg felnézett az égre...
- Hát én nem mondok semmit, de iparkodjatok, mert ujjan idő gyün, hogy
megemlegetitek...
- Sietünk, Károly bácsi.
Igazán siettünk volna, de úgy megbámulták takaros betlehemünket, úgy
tartóztattak bennünket, etettek, itattak (ne mondják a szomszéd
faluban, hogy nem látják szívesen a gyerekeiket) és főleg úgy tömték a
perselyt, hogy se láttunk, se hallottunk.
Pedig közben feltámadt a szél, lenyomta a felhőket és szitálni kezdte a
havat a fekete éjszakába. Ezt azonban a házak között alig lehetett
érezni, de amikor kiértünk a szabad mezőkre, belénk mart, és
engem, aki a betlehemet vittem, majd belelökött a patakba.
- Egyenest! - vezényelt Jancsi, aki nagy lókötő volt, de a szíve helyén
- ha a nyárfás utat elértük, nincs semmi baj.
- Nem kellene visszafordulni?
- Nem! - üvöltött Jancsi - engem agyonvernek, ha nem leszek ott az
éjféli misén.
Az idő és a tér elveszett. A nagy subákat majd földre nyomta a szél, a
hó vágott, mint a jeges vessző, és reszketve izzadtunk, ijedt kis erőnk
utolsó megfeszítésével.
Vánszorogtunk. A kis betlehem oldalát már feltépte a szél és
kísértetiesen csapkodta a papírt, miközben a toronyban a kis
bádogcsengő néha megkondult, mint a lélekharang. Nem tudtuk, hol
vagyunk, és szívünk körül halálos hidegen bujkált a félelem.
- Megfagyunk - mondta valaki, mire Bence Gábris leroskadt a hóra, és
sírni kezdett, de sírását elkapkodta a sikoltó szél.
És csak álltunk. Összebújtunk a Gábris körül, a betlehem lecsúszott a
kezemből a hóra és nem hittünk már semmiben, csak ez elmúlás
borzalmában és már nem is voltunk.
- Imádkozzunk! - mondta ekkor Péter, és ennek a szónak a mélységében
egyszerre végtelen csend lett, és ebben a csendben alig hallhatóan,
mégis világosan megérintett bennünket meleg szárnyával a távoli
harangszó.
- Harangoznak - ordított Jancsi -, most már tudom az utat.
- Imádkozzunk - mondta Péter, és imádkoztunk.
És éjféli misén otthon voltunk.
És azóta is, ha nagy baj van és kiesik kezemből a betlehem, azt az imát
mondom és azt a harangszót hallom még ma is.
|
|
|
