|
|
|
Szent László legendái(Benedek Elek gyűjtése)
|
Egyszer
azonban a nagy diadalnak szinte szörnyű kudarc lett a vége. Eszük
nélkül szaladtak a kunok, hegyen-völgyön át, s talán kiszaladnak a
világból, ha a kunok vezérének ördöngös gondolata nem támad. Egyszerre
csak, mit gondolt, mit nem a kun vezér, szórni kezdte tarsolyából a
csengő aranyat s ezüstöt, s intett a vitézeinek is, hogy csak hányják
el azok is, ami pénzük van, majd meglátják, mi nagy haszna lesz ennek.
Na, az ármányos vezér jól számított, mert a magyarok egyszeriben félbehagyták az üldözést, s mohón szedték föl a pénzt.
-
Hagyjátok! Hagyjátok! - csendült végig a magyarok sorain László hangja.
- Ráértek erre később is! Utánam! Hajtsuk a kunt, hajtsuk!
De hiába,
a magyarok nem hallották László szavait. A pénzre gondoltak most mind.
Hát nem is csoda, hogy eltántorította, különösen a szegényebb rendű
vitézeket, hiszen csak úgy ragyogott, fénylett a föld a tenger
aranytól, ezüsttől. Hiszen csak ez kellett a kunoknak. Amint a magyarok
a pénznek estek, megállapodtak a futásban, s visszafordultak, hogy
rácsapjanak a pénzszedő magyarokra.
László szomorúan tekintett föl az égre: onnan várt segedelmet.
Isten
meghallgatta a szent életű király imádságát, s ím, halljatok csudát:
azok a ragyogó sárga aranyok, azok a tejfehér ezüstök egytől egyig kővé
változtak. Ez volt a magyarok szerencséje. Megértették Istennek csudás
intését, lóra kaptak mind, s haj, kun, haj! kiáltással újra űzőbe
fogták a kunokat, s meg sem is pihentek, míg az országból ki nem
kergették.
|
|
|
