"Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásra. Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé." Lk 10, 2-3.

"Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért." Jn, 10, 11.

Az ősegyházban igen népszerű volt Jézus hasonlata, amelyben jó pásztornak nevezte magát. Már a katakombák falán találkozhatunk a jó pásztor ábrázolásával. Korunk emberének azonban lehetnek bizonyos fenntartásai ezzel kapcsolatban. Egyesek kifogásolják, hogy a híveket önállótlan nyájhoz hasonlítsák. Ha azonban tüzetesen átgondoljuk helyzetünket, szerényebben vélekedünk önállóságunkról. Vajon az ember elég önmagának és nem szorul mások segítségére? Egyre bonyolultabb világunkban aligha tudnánk eligazodni a szakemberek segítsége nélkül. A szentek példája is bizonyítja, hogy a Jézusra hallgató ember biztos léptekkel halad a beteljesülő emberség felé. Mindez nem jelenti az "ész trónfosztását", a tudomány elvetését, az ember leértékelését. Éppen ellenkezőleg! Jézus követése biztosítja életünk helyes értékrendjét és céltudatos fejlődését. Méltán jegyezte meg egyik kiváló atomtudósunk: "Ha végiggondoljuk, milyen sok új ismerettel rendelkezünk, akkor az ember vagy mélyebben hívő lesz, vagy megőrül. Harmadik út nincs."
Jézus jópásztori tevékenysége nemcsak abban nyilatkozik meg, hogy az ige kenyerével táplálja az embereket. A hangsúly nem az értelmet megvilágító tanításon van, hanem az értünk élő szereteten. Ezt hirdeti áldozatos halálával és feltámadásával. Mikor Kalkuttai Teréz anya az egyik nyugati nagyvárosban házat alapított, valaki megkérdezte: Milyen tervei vannak ebben a jómódú városban? Ugyanaz, mint Kalkuttában, New-Yorkban vagy Rómában. Életem első korszakában abban láttam élethivatásomat, hogy tanítsam az embereket. Később rádöbbentem: az én feladatom az, hogy szeressem az embereket.