Nagyon nehezen hevertük ki a trianoni megcsonkítást, de vajon elviseljük-e lelki, szellemi, erkölcsi megcsonkulásunkat? Tévednek azok a külső szemlélők, akik alaptalannak minősítik a maradék magyarság elkeseredését. Ennek bizony nagyon sok valós oka van. A legfontosabbat kiemelném. Kodály Zoltán szerint: "A magyar-puszta élete védelmére-századokon át már annyi vért ontott, amennyit elég lett volna egy nemzet teljes életére." Roppant vérveszteségeket szenvedtünk ezeréves történelmünk folyamán, de mégsem merültünk el a sírban. Biológiai és szellemi életerőnk átvészelte a sors zivatarát. Ám tudnunk kell, hogy egy nép élete nemcsak az ellenség által kiontott vértócsákban pusztulhat el, hanem az erkölcsi mocsárban, a belső életerő megrokkanásában. Napjainkban ez a legnagyobb veszély. Hiányzik szellemi, erkölcsi tartásunk és az a lelkesedés, amely Petőfivel szólva, gyalázatában is szereti nemzetét. Csak végig kell járnunk a magyar falvakat, városokat. Szólnak a temetést, a halált jelző harangok. Ugyanakkor egyre kevesebb élet szívhangját halljuk anyáink testében megdobbani. Egyre többen menekülnek egy kilátástalannak látott élet elől az alkohol, a kábítószerek, az öngyilkosság, a gyermektelenség gyilkos karjába.
Belső életerőink megfogyatkozásához csatlakozik a magyar nemzet-test leszakadt tagjainak sorsa miatti fájdalmunk. Az igazságtalanul meghúzott határvonalon túl mindent elkövetnek a törvénytelen örökösök, hogy megemésszék az ottani magyarságot. Igaz, nehéz falat ez, és nekik is kétséges ez a vállalkozás. Ellenszenvvel hallgatják a magyar nyelvet, mert sokan tudják, hogy ez a nyelv egy európai szintű kultúra hordozója. Közülük is kiváló elméket vonzott magához. Mindezt a sok bajt fokozza az a körülmény, hogy egy istentelen, keresztényellenes világban élünk. Márpedig minden istenellenes hatalom egyben emberellenes is.